Volt, (sőt talán még most is van!!!) egy cipőd, amely bizony szorított egy kicsit. Nem igen törődtél vele, úgy gondoltad, hogy majd úgyis kitágul, majd alakul, majd idomul, és a cipő idomul a lábadhoz a lábad pedig megszokja a cipő formáját. De nem így lett. Egy kis vízhólyag keletkezett a lábadon. De még mindig győzködted magad, hogy ez csak átmeneti probléma, majd alakul, és helyrejön. Megpróbáltál ideiglenes megoldásként egy papírzsebkendőt duplára hajtva a sarkad alá tenni, hogy megemelje a lábad, hogy a cipő ne éppen az égő, kínzó vízhólyagot préselje, és bíztál abban, hogy magától megoldódik a kellemetlen helyzet az idő múlásával.  Ám hiába voltál türelmes önmagaddal, a lábaddal és a cipőddel, nem érkeztél el a várva várt harmonikus ponthoz, azaz nem következett be az a csodás pillanat, hogy azt érezhesd, a cipőben kényelmesen, minden fájdalom nélkül tudsz járni, örömmel tudod viselni. "Önfeláldozásoddal" megfosztottad magad attól a csodás érzésről, hogy a szép cipőnek hála csinos, elegáns, magabiztos vagy.
A szorító cipő sebesre dörzsölte a lábadat, és kezdeti pici probléma óriásira duzzadva nehezedett rád.

​